Mihály BABITS (1883–1941)

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

(Levelek Iris koszorújából, 1909, in Mihály Babits, Összegyűjtött versei, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, p. 57)

Epilogue

Je suis mon seul héros, de poème en poème
Sur moi se clôt mon chant ainsi qu’il s’est ouvert.
Je voudrais enfermer le monde dans mes vers,
Mais je ne parviens pas à sortir de mon thème.

J’en arrive à penser qu’il n’est rien hors moi-même
– Ou Dieu seul sait le reste ! – en ce vaste univers,
Noix aveugle en sa coque recluse – et que faire ?
J’attends que l’on me casse, et ce m’est honte extrême.

De mon cercle magique impossible de fuir !
Seul le trait de mes vœux vole vers l’avenir
Mais ce que l’on pressent nous trompe et désespère...

Je suis seul avec moi. Mon être est ma prison,
Car je demeure, hélas, ma cause et ma raison,
L’alpha et l’oméga de mon vocabulaire.

 

(Traduction de Jean Rousselot, in, Ladislas Gara (dir.), Anthologie de la poésie hongroise. Du XIIe siècle à nos jours, Seuil, 1962, p. 231-232)